Ez a történet egy esszencia lesz, olyan nők életéből, akik folyamatosan azt érezték vagy még érzik, hogy nem lehetnek első helyen a férfi szívében különböző okoknál fogva.
Jöjjön tehát sok-sok nő élete összegyúrva:
Andinak hívnak és tudnod kell rólam pár dolgot, mielőtt elmesélem történetem. Évek óta foglalkozom önismerettel, méghozzá azért, mert észrevettem, hogy mióta az eszemet tudom ugyanazokat a köröket futom. Először édesapámmal kezdődött. Kislányként nem is fogtam még fel teljesen, hogy mit jelent az apa hiánya és távolság. Apu rengeteget dolgozott, ami akkoriban megszokott volt minden családban és manapság is, de őt szinte csak 3-4 hetente láttam pár órára, ugyanis külföldön "kellett" dolgoznia, ezt várták el tőle. Dolgozott üzletemberként, aztán kiküldetésben, pár évig katona is volt külföldön. Egy dolog volt, ami közös ezekben: távol volt tőlem. Anyukám igyekezett kiszolgálni minden álmomat és vágyamat, de persze az apai közelséget ő sem tudta pótolni, ami kezdetben abban nyilvánult meg, hogy folyton fiúkkal lógtam, fiús dolgokat szerettem és kifejezetten idegesítettek a lányos dolgok, a hisztik, a nyávogás és a locsi-fecsi többszínűség, apró nőies játékok. Elérkezett az az időszak, amikor testileg is elkezdtem változni, növekedésnek indult a mellem, formásabb lett a csípőm és először "megjött". Itt már a fiúk is egyre jobban felfigyeltek rám, de általában az lett a vége, hogy kaptak tőlem egy pofont, vagy behúztam egyet nekik. Inkább verekedősebb voltam, nehezen engedtem magamhoz közel bárkit is. Aztán erre még egy lapáttal rátett, hogy apu 14 éves koromban nem jött többé haza... Kiderült, hogy talált egy nőt magának külföldön, aki folyamatosan vele volt és járta vele az utakat. Most igazából én sem értem így utólag, hogy ez a nő miért nem anyu volt, hogy mi miért maradtunk itthon külön. Hisz mi voltunk egy család. Egyszerre vagyok szomorú és ideges is, haragszom rájuk. De ez van, ez már így alakult. És ezután azt hittem ennél rosszabb nem jöhet. 1 évvel később apu balesetet szenvedett és viszonylag hamar, 1 hét alatt "elment" a sérülései miatt.
Sajnos nem sikerült eljutnunk hozzá a kórházba, így nem tudtam tőle elbúcsúzni. Mivel haragudtam is rá, ezért évekig azzal nyugtattam magam, hogy "megérdemelte" és legalább így kvittek vagyunk. Aztán később jöttem rá, hogy ezzel magamnak tettem rosszat, mert azzal, hogy így viselkedtem vele az utolsó napjaiban, tulajdonképpen ugyanazt tettem, mint amit ő tett velem évekig. A bosszú pedig nem sok jóra vezet. Ráadásul itt maradtam apa nélkül és neki már tökéletesen mindegy, hisz nem érez semmit, meghalt. Én meg itt maradtam, érzek, éltem tovább és azóta is élek...Mindjárt rá is térek, hogy mi történt velem ezután, mert azt hiszem az nem nevezhető igazi életnek, sokkal inkább ámokfutásnak.
Pár évig úgy éltem, mint egy zombi. Hiába is próbálok visszaemlékezni a 14-19 éves korom közötti időszakra, maximum bevillanások vannak, ami leginkább semmire sem elég - ha már önismeretet szeretnék. Valószínű mindez azért történt így, mert ez a sok esemény fájdalmasan érintett és kiverte a biztosítékot nálam. Az agyam nem akar emlékezni a fájdalmas és szenvedéssel teli időszakra. Azt tudom, hogy ebben az 5 évben rengeteg hülyeséget csináltam, magamat is veszélyeztetve. Kipróbáltam a cigit, 1-2 könnyebb drogot is, volt 4-5 egy éjszakás kalandom. Csoda, hogy megúsztam ép bőrrel, biztosan leizzadtak párszor a védőangyalaim.
Leérettségiztem, aztán egy viszonylag békésebb időszak következett, ugyanis megismerkedtem egy fiúval. Szerelem volt első látásra. 2 hónap után a fiú megkérdezte tőlem, hogy odaköltöznék-e hozzá. Én persze egyből igent mondtam, hisz az volt minden álmom, hogy végre egy normális férfiú szeressen, imádjon és velem akarjon lenni minden nap az életében. Pakoltam, kicsit sírtunk, összeborultunk anyukámmal, de aztán elengedett. Szegény egyedül maradt, hiszen csak én voltam neki. De itt most első sorban magamra gondoltam, mert elvakított a szerelem. Kb. fél év közös élet után a párom zaklatottan érkezett haza este munkából és azt mondta, hogy beszélnünk kell. Nem tudta hogyan mondja el, mert félt, hogy elveszít. Kapott egy "felkérést" a munkahelyén, ami végülis egy visszautasíthatatlan ajánlat volt. Fiatalon arról álmodozott, hogy külföldön dolgozhasson, gyönyörű tengerparton, csodás fizetésért, olyan helyen, ahol mindig süt a nap. 1 hét múlva indulás. Mikor ezt elmesélte, megállt bennem az ütő, hisz gyanúsan ismerőssé vált a helyzet. Mintha apu már csinált volna hasonlót. Félt a párom, hogy ha ezt elmondja és elfogadja, akkor engem örökké elveszít. Ha pedig nem fogadja el, akkor több ilyen jó lehetősége nem lesz (tapasztalat híján jogosan is gondolhatta ezt, utólag már látom). Sajnos kikötötték neki, hogy csak ő mehet, mert biztosítanak neki szállást is, viszont ott nincs helye másnak. Tehát követhettem volna, kimehettem volna vele, de akkor magunknak kellett volna biztosítani szállást, ételt stb. Ezt az akkori helyzetben nem tudtuk megoldani, így arra jutottunk, hogy induljon el, menjen, én nem akarom visszatartani, aztán pár hét vagy hónap után utánamegyek és akkor már összeköltözhetünk kint.
Összepakolt és az utolsó hét már úgy zajlott, hogy össze voltunk nőve. Alig engedtem lélegezni, alig engedtem még a lakásban is, hogy egyedül mászkáljon, nehogy akár pár percet is elpazaroljunk külön. Ettől még nyomasztóbbá és fájdalmasabbá vált a dolog, hisz pár nap és ő már nem lesz elérhető számomra. Legalábbis én így éltem meg.
Kikísértem a reptérre, ölelés, még egy ölelés, könnyek a szememben, majd elfutottam, mondva neki, hogy én nem bírom az ilyen búcsút, hisz "hamarosan találkozunk...UGYE?!" - kiáltottam oda. Ezzel nem tettem könnyebbé az elutazását, sajnáltam is a kis hisztit.
Az első 1-2 hét nehezen telt, mert a munkája miatt nem igazán tudtunk találkozni, beszélgetni. Leginkább az esti órákban volt pár óránk, hogy valahogy kommunikáljunk és digitális formában láthassuk egymást. Láthatóan fáradt volt a kinti dolgoktól, így ahogy teltek a napok és hetek, egyre kevesebbet láttam és egyre több volt az az időszak, amikor vártam, várakoztam és egyedül éreztem magam.
Mi lesz ebből? Mi lesz velünk? Ez foglalkoztatott minden este, így próbáltam elaludni. Aztán később ez töltötte ki szinte minden percemet nap közben is...
Hamarosan jön a folytatás és akkor leírom, hogy Andi mit tett, mit nem tett a párjával és mi lett ennek a vége (már ha vége lett egyáltalán) :)
Szép napot kívánok addig is!
TJI
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
